Névadónk





Arany János

(Nagyszalonta, 1817- Budapest, 1882)

 

1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt.

Iskoláit 1823 és 1833 között Nagyszalontán végezte.

1831 tavaszán szülei elöregedésére hivatkozva folyamodott segédtanítóságért.
1833 őszén a debreceni református kollégiumban folytatta tanulmányait. Az iskolai tanulmányok következtében kiszélesedett érdeklődési köre, s szinte falta a könyveket.

1834 március végén Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak.

Itt a nemzeti, elemi iskola alsó osztályának lett a vezetője. Az első félévben 85 tanuló nevelésének nehéz gondjával bajlódott, vívódott, majd a második félévben – az iskola átszervezése következtében – a 17 éves tanító ajkán 59 gyermek tekintete csüggött. Arany a tanítás nehéz munkáját a rá jellemző lelkiismeretes pontossággal végezte. Dorka Illés, az iskola felügyeletével, ellenőrzésével megbízott, kisújszállási lelkész így nyilatkozott róla:

„A tanításban példás szorgalmatosságú és épületes, erkölcsére nézve pedig jámbor és feddhetetlen praeceptorunk volt.”

A városi tanács pedig „Bizonyság Levél”-ben tanúsította, hogy a „tanítására bízott apróbb gyermekeknek a tudományokban, mind a jó erkölcsökben való nevelés által magát dicséretesen megkülönböztette, annyira, hogy mindeneknek, kik szolgálatjaival élni kívánnának, ajánlani méltán bátorkodunk.” Így tért vissza a debreceni kollégiumba a legjobb ajánlásokkal.

Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett. Unni kezdte az iskolát, ábrándozott, előbb festő, majd szobrász akart lenni.

1836 elején beállt vándorszínésznek, de rövidesen ki is ábrándult, és elhagyva a társulatot, hazagyalogolt Nagyszalontára.

Szülővárosában először segédtanító, aztán városi írnok, majd segédjegyző lett. Ekkor megnősült, és elhatározta, hogy csak családjának és munkájának él. De Szilágyi Istvánnak, aki debreceni iskolatársa volt és Szalontán rektor lett, sikerült rávennie az írásra. Első sikerét Az elveszett alkotmány vígeposzával aratta, amellyel elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Nevét az 1846-ban írt Toldi tette ismertté, amellyel ismét pályadíjat nyert, s melyet Petőfi lelkes hangon üdvözölte és szerzőjét barátságába fogadta.

1848-ban a Nép Barátja társszerkesztőjeként, majd 1849-ben belügyminisztériumi fogalmazóként dolgozott. A szabadságharc bukása után állását elveszítette, bujkált.

1851-ben nevelő, majd a nagykőrösi gimnázium tanára lett. Az Akadémia 1859-ben választotta tagjai közé. 1860-tól Pesten élt, ahol a Szépirodalmi Figyelő, a Koszorú szerkesztője, a Kisfaludy Társaság igazgatója és az MTA titkára, később főtitkára volt.

Majd 1877-ben, amikor hatvanévesen, sokféle betegségtől gyötörten megszabadul a hivatali teendőktől, egyszerre fellángol újra a költői alkotóerő: Hatvanévesen olyan közvetlenül kezd önmagáról és a világról beszélni, mint addig soha. A "kapcsos könyv"-be írt versek és balladák szaporodtak: befejezte a Toldi-trilógiát, 1879-ben megírta a Toldi szerelmét.

Még megéri, hogy 1882-ben felállítják Petőfi szobrát, de néhány nappal később a legyengült szervezetű, hatvanöt éves költőt egyetlen hűlés elviszi. Koporsója mellett Török Pál (aki kisújszállási segédtanítóskodása idején az iskola rektora volt) beszédében így jellemezte Aranyt: „Bámultam lángelméjét, tiszteltem jellemét, szerettem nemes szívét…”



 
 
 
Impresszum Weblapunk Kapcsolatfelvétel Régi weblap